Megvagyunk!

By Marci:
Mint ahogy azt Anya az előzőekben már beharangozta, szeptember óta bizony bölcsibe járok. Egész könnyen megszoktam, bár reggelente azért megy a műsor, de Anyát ez láthatóan nem nagyon zavarja. Hogy lehet egy Anya ilyen kőszívű??? Pedig én minden erőmet beleadom a reggeli sírásba: amikor a gondozó néni közeledik felém, én rázom a fejemet és mondom, hogy: „Nem-Nem!”, de ez senkit nem hat meg!!! Amint bezárják az ajtót, abbahagyom a sírást, mert be kell látnom, hogy nem sok értelme van. A bölcsiben egész jól elvagyok: játszok, szépen eszek, alszom is 1-2 órát, néha terrorizálom a többieket… Amikor még nem szoktam be teljesen, előfordult, hogy délelőtt elaludtam az udvaron a gondozó néni ölében, ezért Anyának be kellett hoznia egy babakocsit, hogy abban tudjanak altatni. Na azt a babakocsit úgy védem a többi gyerektől, mintha az életem múlna rajta: aki hozzá mer csak egy ujjal is érni, azt elkergetem a kocsi mellől… Hát na! Magántulajdon is van a világon!!!
Egyébként egész jól elvagyok. Délutánra már annyira megszokom, hogy haza sem akarok jönni. Illetve a fene se tudja, hogy mi üt olyankor belém, de amint meglátom Anyát, hogy megjött értem, rögtön levágom magam a földre: először leülök, aztán lehasalok, majd sírok- toporzékolok… hogy miért, azt senki nem tudja. De tőlem nem is fogja megtudni! Csak találgassanak hogy mi bajom van! Anyának két tippje van: szerinte vagy azért csinálom, mert nem akarok hazamenni, vagy azért mert így büntetem, amiért reggel otthagyott; vagy van még egy harmadik verzió, ami szerint én azt akarom „beadni” Anyának, hogy reggel óta így sírok, mert nagyon rossz ott, és hátha megsajnál… Azt hiszem, ez már örök titok marad, mert belőlem aztán nem húznak ki egy szót sem! Szokta is Anya mondogatni, hogy olyan rossz, hogy én még nem tudom elmondani, hogy mi minden volt a bölcsiben, így aztán arra a néhány mondatra kell hagyatkoznia, amit a gondozó nénik elmondanak Neki „átadás-átvételkor”. Ez pedig rendszerint arról szól, hogy jól éreztem magam, szépen ettem-ittam, aludtam, játszottam, nem volt velem semmi baj. Az elején még azt is mondták, hogy egy kicsit erőszakos vagyok, amit akarok azt elérem, de mostanára vagy megszokták, vagy én változtam meg… Ez is titok!
Na, dióhéjban ennyit, majd a többit később! Átadom a szót Bálintnak!

De előtte egy videó, amin látható, továbbfejlesztettem csúszdázási tudományomat. Anya szerint ez még hajmeresztőbb, mint az előző (még hallani is lehet a cincogását a háttérben).

By Bálint!
Na végre, én is kiönthetem a szívemet!
Bizony-bizony Anya elkezdett dolgozni, és nincs mese, nekem oviban a helyem! Reggel először mindig elvisszük Marcit a bölcsibe, és csak azután jövünk vissza az oviba. Ehhez ragaszkodom- ennyivel is kevesebbet kell ott lennem. Meg aztán Anyának mindegy, mert úgyis ide kell visszajönnie, hiszen olyan közel van a munkahelye, hogy szinte át is tudnánk egymásnak kiabálni…
Az oviban egész jó, csak az a délutáni alvás ne lenne! Hát az kész nyűglődés nekem. Annyira elszoktam tőle, hogy az őrület! Így hát ebéd után alvás helyett csak fekszem, de az olyan unalmas….
Vannak barátaim, akikkel szívesen játszom, de a legjobb barátom Emma. Hát Vele nagyon szeretek lenni. Otthon is állandóan Ő a téma, már Marci is hamarabb kimondta, hogy EMMA, mint azt, hogy ANYA. Mit tegyek, ha állandóan Ő jár a fejemben??? Még az a jó, hogy egy utcában lakunk, így nemcsak az oviban tudunk találkozni, hanem vagy náluk, vagy nálunk is.
A múlt vasárnap is eljöttek hozzánk, és Emma még maradhatott egy kicsit. Nagyon jól eljátszottunk: vonatoztunk, rajzoltunk, fogócskáztunk, bújócskáztunk.
És még egy nagyon jó dolog történt: Emma megölelt engem. Igaz, hogy én provokáltam ki, mert a játék hevében mondtam Neki, hogy : „Emma! Én úgy imádlak Téged! Ha akarsz, megölelhetsz!” És megölelt!!!! Szaladtam is Anyához, elújságolni a nagy hírt. Ezután Emma is kiszaladt Anyához a konyhába, és mondta, hogy szeret itt lenni. Én pedig mondtam Neki, hogy: „Én is szeretem, amikor itt vagy!”
Csak olyan rövid volt az az idő. Mondtam is Anyának, hogy olyan jó lenne, ha Emmáék ideköltöznének. Anya persze rögtön lehűtött, hogy nem férnénk el annyian, de én mondtam, hogy hozzák magukkal az ágyukat is, meg a ruhájukat, meg mindent. Erre Anya megpróbált felvilágosítani, hogy az ágyukat sem tudnánk hová tenni, meg a ruháikat sem, és hogy Nekik nagyon jó otthon a szép házukban, úgyhogy nem is jönnének ide stb, stb… Én meg felkaptam a vizet, és nyafizva eloldalogtam, hogy: „Jaaaaajjjjj, Anyaaaa! Hát nem érteeeed????” (Ajjaj, azt hiszem, hogy nagyon is értem!!! Anya megj. )
Természetesen még este a fürdőkádban is Emma volt a téma. Mondtam Anyának, hogy már az óvodában is megkérdezte tőlem egy kislány, hogy mi Emmával szerelmesek vagyunk-e, és én azt mondtam, hogy Nem. Erre Anya rákérdezett, hogy tudom-e egyáltalán, hogy kik a szerelmesek. Én pedig felvilágosítottam, hogy azok, akik szeretik egymást, és puszilkóznak. Anya megkérdezte, hogy mi Emmával adtunk-e már egymásnak puszit. Mondtam, hogy nem, de én szeretném, ha Emma megpuszilna. Itt aztán gyorsan rövidre is zártam a beszélgetést.
(Zárójelben megjegyzem, hogy azóta már volt puszi is, amikor Emma beütötte egy szekrényajtóba az arcát, adtam Neki rá egy gyógypuszit, hogy ne fájjon.)