2010. július 2., péntek

2010. július 2.



By Bálint:
Túl vagyunk a műtéten: június 29-én megműtöttek: beültették a grommet-et és kivették az orrmandulámat. Elég jól viseltem az egész procedúrát, reggel fél kilenckor toltak be a műtőbe, és tízkor hoztak vissza. Persze a maga a műtét nem tartott ennyi ideig, csak az altatás miatt őrizgettek még egy kicsit. Az altatás után egy kicsit zavart voltam: állítólag egyfolytában azt hajtogattam, hogy: „Hagyjatok békén! Aludni akarok!” A műtét után néhány órával még meglátogatott Róka koma, de állítólag ez természetes az altatás miatt. Estére már egészen jól voltam, és másnap reggel haza is engedtek. Már teljesen jól vagyok, a hallásom is tökéletes. Két hét múlva kell visszamenni kontrollra. Addig -és gondolom még utána is néhány hétig- nagyon kell vigyáznom: nem érheti víz a fülemet és nagyon ugrálnom sem szabad. Most Mamánál vagyunk „nyári napköziben”: Anya reggel visz, délután hoz bennünket haza. Marci sem jár bölcsibe, Neki egyébként is hétfőn kezdődik a nyári szünidő, de a műtétemre való tekintettel, egy héttel hamarabb kivette a szabiját. Két hét múlva pedig az én ovim is bezár pár hétre, úgyhogy vakáció van ezerrel. A nyaralás még elég képlékeny: annyi biztos, hogy júliusban nem megyünk hosszabb időre sehová, mert Anya táboroztat, másrészt a fülem miatt is célszerűbb itthon maradni, a kezelőorvos közelében…

2010. június 17.

By Marci:

Nos, örömmel jelentem, hogy a jó időre és életkoromra való tekintettel a hétvégén belevágtunk a „Szobatisztasági projektbe”. Voltak már zsenge próbálkozások a témával kapcsolatban, de a legtöbbször csak a véletlennek volt köszönhető a siker: gyakran előfordult, hogy szóltam anyának, hogy: „Bilibe pisilni!” ráültetett a wc-re (azt hívom bilinek), aztán nem történt semmi. A hétvégén viszont már Anya a nagy melegben sajnálta rám adni a pelenkát, így egy gatyót kaptam és a lelkemre kötötte, hogy szóljak, ha pisilnem kell. Így is volt: szorgosan jeleztem, ültem a wc-re és produkáltam. Na jó, azért egyszer-kétszer az is előfordult, hogy már csak a tényt közöltem és nem szándékot, de túlélte mindenki. Kicsit nagyobb gáz volt, amikor a kakival kapcsolatban nem szóltam. Anya éppen porszívózott, és nem akartam zavarni, így aztán szépen elintéztem a dolgot. Anya már csak a végtermék szagára lett figyelmes, amikor odasomfordáltam mellé: a cucc ugyanis a gatyóban maradt…

Anya persze nem lehetett mérges rám, hiszen amikor a pelenkát gatyára cserélte rajtam, csak azt mondta, hogy ha pisilnem kell, szóljak. Kakiról nem volt szó….




By Bálint:

Hivatalosan megkezdődött az oviban a nyári szünet, de mi ráhúzunk egy-két hetet. Az óvodai évzárón és ballagáson túl vagyunk, de sajnos előttünk áll egy műtét, ami a „halláscsökkenésemet” hivatott javítani. A gyógyszeres kezelés nem hozta meg a várt eredményt, ezért amikor két hete visszamentünk a Fül-orr gégészetre, és újra megcsinálták a Thymponometria vizsgálatot, egy hallásvizsgálatot és a röntgent, az eredmények alapján a doktor néni műtétet javasolt. Ha jól értettem, azért csökkent a hallásom, mert a több hete elhúzódó arcüreg-gyulladásom miatt folyadék halmozódott fel a hallóüregben, ami nem tud távozni. A hallócsontocskák folyadékban vannak, ami hosszú távon elmeszesedéshez vezethet, ennek pedig végleges halláskárosodás lehet a következménye. Ezért az altatásos műtét során a dobhártyámon ejtenek egy metszést, kitakarítják mögüle mindazt, ami nem oda való, majd beültetnek egy ún. grommet-et, ami biztosítani fogja a hallójárat szellőzését. És ha már ott vagyok, egyúttal kiveszik újra az orrmandulámat is, mert az szépen visszafejlődött a két év alatt. Elvileg ez a kis szellőztető tubus magától kiesik 8-12 hét múlva, de ha nem, akkor kiveszik, ha nem lesz rá szükség. Amíg viszont bent lesz, nagyon vigyázni kell vele: víz nem érheti és idő előtt sem szabad kiesnie, úgyhogy strand és ugra-bugra nem lesz a nyáron…





2010. június 10., csütörtök

2010. május

By Marci:
Mondhatjuk, hogy a legutóbbi jelentkezésünk óta szinte megszakítás nélkül járunk oviba illetve bölcsibe. Azért csak „szinte” megszakítás nélkül, mert 1-2 nap kimaradt. Amikor elkezdtük újra a közösségi életet élni, 2-3 nap után természetesen újra összeszedtünk valamit: először én lettem náthás egy kis kötőhártya-gyulladással megspékelve, amit sikeresen továbbpasszoltam Apának majd Bálintkának. Anya valahogy kimaradt a kötőhártya-gyuszi-szórásból, de egy több mint egy hónapja tartó torokfájós, köhögős, orrdugulós, „háta-majd’-beszakadós” finomságot azért sikerült Neki is benyelni. A gyógyszeres kezelés semmit nem használt senkinek, így hát várjuk a csodát. Közben Pünkösd hétfő reggelre Bálintka részlegesen a hallását is elveszítette, így kedden reggel irány a Fül-Orr-Gégészet.
Nálunk a bölcsiben kedden Gyermeknapot tartottak, ezért velem Anya oda indult el, mielőtt Bálintot az orvoshoz vitte. De hogy ne menjen minden gördülékenyen, útközben kétszer is kidobtam a taccsot… Anya ezért úgy döntött, hogy Mamához visz Ibrányba és nem a bölcsibe. Mamától felhívta a bölcsit telefonon, hogy nem megyünk, mert hánytam. A gondozó néni viszont jól rábeszélte Anyát, hogy vigyen nyugodtan, legalább délig maradjak ott, majd vigyáznak rám, diétáztatnak, csak ne maradjak már ki a gyereknapi buliból. Anya nagy nehezen beadta a derekát, visszavitt a bölcsibe. Közben elaludtam az autóban, ami nem csoda, hisz kora reggel a fél megyét bejárta velem. Amikor kivett az autóból és bevitt a bölcsibe, búcsúzóul Anyát is beterítettem a rókabőrrel. Ennek ellenére ott marasztaltak, kérték, hogy ne hagyjuk ki a bulit. Miután Anya eljött, a bölcsőde vezetője még kiszaladt utána és szólt, hogy legyen nyugodtan, vigyáznak rám. Így is volt. Miután végeztek Anyáék a fül-orr gégészeten, jöttek is értem. Láthatóan jól éreztem magam, kutyabajom volt, a gondozó néni ölében vígan majszoltam a frissen sült lángost (nesze neked diéta!) és néztem, ahogy a többi gyerek az ugrálóvárat bitorolja. Mondták, hogy semmi bajom nem volt, reggelit nem kaptam, csak teát és délben a lángost is azért merték adni, mert már teljesen jól éreztem magam, és kértem. Délután hazamentünk, tényleg átment rajtam a reggeli rosszullét. Délután 1 órától 5-ig aludtam. Valószínűleg csak az a sok slájm jött ki belőlem, amit az utóbbi időben sikerült lenyelnem.
A gyereknapi buli jó volt: a bölcsőde kerítése és az egész udvar lufikkal, szalagokkal ki volt díszítve, szólt a zene, ugrálóvár volt beállítva, lángost sütöttek nekünk, el voltunk látva gyümölcsökkel, üdítőkkel, édességgel, még egy egyenpólót is kaptunk.


By Bálint:
Anya lassan tényleg megutálja a hosszú hétvégéket, mert mindig történik valami.
Most éppen azzal hoztam rá a frászt, hogy Pünkösd Hétfőn reggel hiába szólt hozzám, nem reagáltam. (Reggelente szinte suttogva szoktunk beszélgetni, amíg Apa és Marci alszanak.) Hétfőn azonban hiába suttogott Anya, nem volt kinek, mert nem hallottam. Ahogy egyre magasabbra „tekerte” a hangerőt, kezdett beijedni, hogy baj van, mivel tudja, hogy nem szórakoznék ilyesmivel. Ráadásul, amit hallottam, azt is félrehallottam. A nap folyamán aztán csökkent a „nagyothallásom”, de másnap reggel megint csak nagy szót hallottam. Anya persze rögtön elvégzett a neten egy gyorstalpalót a Fül-orr- gégészeti betegségekkel és a halláscsökkenéssel kapcsolatban.
Kedden reggel tehát óvoda helyett a fül-orr gégészet felé vettük az irányt, ahol először egy ún. Tympanometria vizsgálatot végeztek. (A vizsgálat a fülkürt működéséről és a dobüregben lévő légnyomásról, a középfül működéséről ad felvilágosítást. Vizsgálja a dobhártya működését, azt érzékeli, hogy légnyomásváltozás mellett miként változik a dobhártya mozgása, és méri a középfülben lévő nyomást. Segít kimutatni a középfülben lévő folyadékot, a dobhártya hegesedéseit és többek között azt, ha a hallócsontocskák nem érintkeznek egymással rendesen, és nem vezetik megfelelően a hangot a belsőfül felé.) A vizsgálat során megállapították, hogy a fülkürt nem megfelelően működik. Mivel nekem is hetek óta elhúzódó arcüreg-gyulladásom van (amit kezeltek ugyan, de ezek szerint nem túl sikeresen), ezért első körben újra antibiotikus kezelést kapok. Egy hét múlva ismét elvégzik a vizsgálatot, és ha nem tapasztalnak javulást, akkor röntgen vizsgálat következik, aminek a segítségével megpróbálják kideríteni, hogy mi okozhatja a fülkürt elzáródását. (Két éve kivették az orrmandulámat, ezért ez kilőve- hacsak vissza nem fejlődött azóta.) Szóval most szedem a gyógyszereket, lámpázunk, de ettől függetlenül mehetek oviba. Anya minden reggel „hallásvizsgálatot végez” rajtam, aminek a lényege, hogy a suttogástól kezdve fokozatosan egyre hangosabban szól hozzám mindaddig, amíg nem reagálok. Sajnos három nap alatt nem vett észre pozitív irányba változást, de hátha csak ő türelmetlen. Állítólag hetekig is eltarthat a gyógyulás. Bízunk benne, hogy hamarosan rendbe jövök, és nem lesz szükség további vizsgálatokra, kezelésekre. Eleget szenvedtem már a fülemmel röpke öt évem alatt… (Azóta eltelt két hét, és sajnos nem túl biztatóak a kilátások. De erről bővebben a következő bejegyzésban. Anya megj.)
Az oviban egyébként jól érzem magam: készülünk a nagycsoportosok ballagására és az évzáróra. Szeptembertől már mi leszünk a „nagyok” és ha miden igaz, Marci is az én ovimba fog járni, így nem kell annyit ingázni.
Ha jól hallottam (bár mostanság túlzás, hogy jól hallok), Marcinak július 05-től július 19-ig nyári szünet lesz a bölcsiben, nekem pedig pont ekkor kezdődik a vakáció az oviban. Mivel Anya táboroztat június 21-től július 23-ig, ezért napközben Mamáéknál leszünk: reggel megyünk, este jövünk...


Egy kora nyáresti kép...

2010. április 13., kedd

Végre....

By Marci:

Örömmel jelenthetem, hogy a húsvéti nyuszika meghozta a negatív székleteredményeket, aminek következtében újra megkezdhettük a bölcsibe járást.

Múlt héten szerdán még gyanútlanul mentem, szinte el is felejtettem, hogy egyáltalán jártam oda valaha. Négy hónap kihagyás sok volt, ezért újra meg kell szoknom az egészet. Pár napig ebéd után jött értem Anya, de mától már ott is alszom.





Csütörtökön egyáltalán nem volt kedvem menni, sírtam, szorítottam Anya nyakát, alig tudtak levakarni róla. Pénteken viszont mindenkit megleptem, mert egyáltalán nem tiltakoztam. Sírt helyettem Bálint, aki viszont oviba nem akart menni. Így osztottuk be egymás között: egyik nap én sírok, ő nem, másik nap ő sír, én nem… Nehogymá jól érezze magát Anyu…

Tegnap reggel tőrbe csaltuk az öreglányt: egyikőnk sem sírt… Pedig elég nehezen indult a nap: amikor öltözködés közben Anya a bölcsit emlegette, mondtam, hogy NEM, és nyafogva elbújtam a fotel mögé. Gondolta is Anya, hogy „Ajjaj, lesz megint sírás-rívás” De nem volt. És azt hiszi Anya, rájött, hogy miért nem sírtam. Ezelőtt midig az volt az „eljárásrend” reggelenként, hogy először engem visznek a bölcsibe, Bálintka is bekísér, segít elővenni a benti cipőmet, elteszi a ruháimat, puszi-puszi, aztán beadnak a gondozó nénihez. Hát ez nem működött, mert Anya szerint biztosan azt hiszem, hogy Bálint vele marad. Ezért aztán péntektől Bálint nem jön be velem a bölcsibe… eddig úgy tűnik, hogy ez működik. (Persze, miután ezt így szépen leírtam, holnaptól biztosan akkor is sírva fog elválni tőlem, ha Bálint nem lesz ott… Ez így szokott lenni. Ha valaki panaszkodik, hogy a gyereke éjszakánként többször felébred, és én azt mondom, hogy „Ó, Marcika csak egyszer szokott felébredni, akkor is iszik aztán visszaalszik…”, akkor a következő éjszaka tuti, hogy felébred vagy ötvenszer, és a világért sem alszik vissza néhány korty víz után…. Any megj.)


By Bálint:

Mint ahogyan azt Marci a fentiek alapján már beharangozta, sajnos vége a pocolásnak, elkezdtem én is oviba járni. Már kedden este elkezdtem a parázást, hogy én nem akarok oviba menni, de nem értem célt vele, sőt, még egy hegyi beszédet is végig kellett hallgatnom a gyermekek intézményes szocializálódásának fontosságáról. Bla-bla-bla…






Szerdán reggel még kisírtam magam a fürdőszobában, de az oviban nem tudtam egy könnycseppet sem elmorzsolni az arcomon. Csütörtökön már „ügyesebb” voltam, könnyeimet az oviba tartogattam. Pénteken azért nem sírtam, mert tudtam, hogy csak délig leszek, Anya ebéd után engem is hazahoz. Tegnap sem sírtam, és állítólag Marci sem! A kutyafáját! Elfelejtettük a hétvégén megbeszélni a SÍRÁS-BEOSZTÁS-t! Na, ami késik- nem múlik.

2010. február 7., vasárnap

Boldog Új Évet -így lassan február közepén

By Marci:
Nem fogadtuk meg az új évre, hogy ezentúl rendszeresen írjuk a naplót, mert úgysem tudnánk betartani. Itt Keleten a helyzet egyébként változatlan: még mindig kórokozó-hordozó vagyok, úgyhogy nem mehetek közösségbe. Immár harmadik hónapja minden hétköznap reggel irány a Nagyikhoz, délután pedig haza. Szolidaritásból Báló (ahogy én nevezem) sem megy oviba, hanem ő is jön Mamáékhoz. Jó nagy lelki trauma lenne Neki a tudat, hogy én Mamáéknál pocolok, ő pedig az oviban „sorvad”. Ezt a „kórokozó-hordozást” leszámítva jól vagyunk, szerencsére nem voltunk betegek amióta itthon vagyunk. Nekem sincs semmi tünetem, csak hát van egy ilyen buta rendelet, hogy amíg a szerveztemben kimutatható ez a nyavalya, addig nem mehetek közösségbe. Úgyhogy most kísérleteznek rajtam, mert ugyebár gyógyszeres terápia nincsen rá, állítólag magától gyógyul. Anya már kiművelte magát a témában, és csak reménykedik, hogy nem fog fél évnél tovább tartani a gyógyulásom. Azt olvasta, hogy akár évekig is eltarthat, mire egy negatív vizsgálati eredményt „produkálok”… Akkor most mi lesz? Nem fogok soha oviba járni? És az iskolában is magántanuló leszek???? A legszörnyűbb az egészben, hogy éppen azt beszélte Anya a dokinővel, hogy a lakosság legalább 15%-a tuti hogy ugyanolyan kórokozó-ürítő, mint én vagyok, anélkül, hogy tudna róla, és élik az életüket a megszokott mederben, mi meg itt küszködünk… Már arra is gondolt, hogy kér valahonnan egy kis gyenge gyermekkakit, és azt adjuk be tenyésztésre. De mi van, ha azzal is van valami prücök? Vagy ha azzal még nagyobb baj van? Azt hogy magyaráznánk ki? Meg aztán felelősségtudat is van a világon, jobb azt tudni, hogy minden rendben van velem.

Jaj, nem is írtam még a lényeget! Néhány hete igazi nagyfiú lettem: leváltam Anyáról! Keserves napok voltak, de nagy nehezen átvészeltük. Ibrányi Mama néhány nap szabit vett ki, és elvitt magához, hogy aludjunk nála. Az első éjszaka nagyon hosszú volt: hajnali fél kettőtől négyig egyfolytában ordítottam és követeltem a cicit, Anyát és Apát, de Mama bekeményített. Másnap már csak egy félórát sírtam, harmadnap már csak tíz percet, negyedik nap pedig már itthon aludtunk, és semmi gond nem volt. Éjszaka egyszer kétszer felébredek, iszom egy pár korty teát vagy vizet, aztán alszom tovább.
Ami a beszédfejlődésemet illeti, hát ott is elindult valami, de azért nem az igazi. Vannak szavak, amiket szépen kimondok, de általában tolmács kell, vagy Marci-szótár. Sokszor még Anya sem érti, hogy mit akarok, így aztán nyüszítek egy sort, mire „elaktivitizem” hogy mit szeretnék.

Íme egy kis ízelítő a Marci-szótárból:
gylá-gylá-gylá: telefon
zsizsa: meleg
tuta: kuka
tutya: kutya
gyöggy: gyöngy
zázá: rágó
zsá: zene
lillany: villany
mpá: lámpa
emem: elmentem, elment
imbumbumbum: irgum-burgum

Szépen ki tudom mondani, hogy: Apa, Anya, cica, cici, Mama, Papa, autó, duda, vonat, olló, helló, nyám-nyám, finom,néni stb.





Egyébként pedig élvezzük a telet, bár már nem bánnánk, ha rövid nadrágban szaladgálhatnánk az udvaron!


2009. december 19., szombat

2009. december

By Bálint:

Már megint úgy elhanyagoltuk a naplóírást, hogy csak na!!!
Persze olyan túl sok minden nem is történik velünk: éljük a szürke, H1N1-gyel fertőzött hétköznapokat- Apa és Anya dolgoznak; amikor éppen nem vagyunk betegek, akkor mi oviba és bölcsibe járunk. De sajnos mindig van valami nyűgünk: 1-2 hét ovi, aztán 2-3 hét dögrovás. Most éppen az utóbbiban vagyunk. Szedhetünk mi akármilyen vitamint, immunerősítőt, bármit, menetrendszerűen 2-3 hetente úgyis megbetegszünk. No, de nem panaszkodom...
Ha nem lennének Asztalos mamáék, nem is tudjuk, hogy mi lenne velünk. Olyan jó, hogy számíthatunk rájuk a bajban, és vállalnak bennünket, hogy Anyáék tudjanak dolgozni. Az első néhány napban Anya van velünk itthon, amíg lázasak vagyunk, aztán amikor már jobban vagyunk, akkor Mamáékkal vagyunk, hogy egy kicsit erősödjünk még, mielőtt oviba megyünk. Ezúton is köszi, Mama és Papa!
Mama ráadásul mindig a kedvencünket főzi, a palacsintatészta készenlétben áll a hűtőben bekavarva, hogy ha bármikor megóhajtjuk, csak gyorsan kisüt egy párat és már ehetjük is...
Valamelyik este Anya megkérdezte, hogy kérek-e teát. Mondtam, hogy igen, de úgy ízesítse, ahogyan Mama szokta: sok citromlével. Anya meg is csinálta, és ettől kezdve mindig jó citromosan adta. Egyik nap azonban nem esett jól a citromos tea, nyávogva szóvá is tettem miután megkóstoltam, hogy: "ÓÓÓ, ez nem finom! Olyan sok citromlé van benne!!! Kérek bele még mézet!" Anya persze nem hagyta magát, és mondta, hogy: "Jaj, Bálintka, Neked most semmi sem jó! Ha édes a tea, az a baj, ha savanyú, az a baj! Neked az Isten sem tud a kedvedben járni!" Azzal elémtette a mézet, és mondta, hogy ízesítsem magamnak. Én pedig tettem bele mézet. (Inkább csak megmutatta a teának a mézet. Anya megj.) Miután ízesítettem, megkóstoltam, csettintettem egyet a nyelvemmel, majd így szóltam: "Hmmmm! Isten vagyok, mert tudok a kedvemben járni!"


Marcival és Noddyval a hintában:




2009. október 26., hétfő

2009. október 26.

By Bálint:

A múlt héten sajnos betegek voltunk, ezért nem volt se ovi, se bölcsi, Anya is csak hétfőn dolgozott. Kivételesen Apa vitt el a doktor nénihez bennünket. Én még az előző hét pénteken kezdtem el a betegeskedést, reggel az oviba-készülődés közben már észrevette Anya, hogy valami kialakulóban van, mert kicsit le voltam lassulva. (Na, nem mintha máskor annyira pörögne, amikor oviba kell készülni, de most még az átlagosnál csigább volt… Anya megj.) Lázam nem volt, ezért úgy döntöttünk, hogy legalább ebéd utánig maradok, aztán értem jön Anya vagy Apa. Így is volt. Délután már panaszkodtam, hogy fáj a torkom, meg a homlokom, ezért kaptam egy kis Nurofent, annak van gyulladáscsökkentő hatása is. Délután aludtam egy jót, kicsit jobban is lettem, de sajna a hétvégén győztek a vírusok. Hétfő reggelre Marci is csatlakozott, sőt ezúttal Anya és Apa is „beszállt” a buliba. Keddtől Anya szabit vett ki abból a megfontolásból, hogy az orrszívózást csak ő tudja normálisan megcsinálni. Én még el is viselem valahogy, de Marcival nagyon kell küzdeni. Újabban pedig már azt találta ki az a kis gonosz törpe, hogy amikor Anya szól Neki, hogy „Na, gyere Marcika, takarítsuk ki az orrodat!”, Marcika kiszalad a konyhába, és beáll a sarokba, vagy a szobában elbújik a függöny mögött. Persze teljesen megértem az aggodalmát. Biztosan attól fél, hogy a sok orrszívástól akkora lesz az orra, mint egy csőszkunyhó: lefekszik nyáron a dinnyeföldön, és beleköltözik egy dinnyecsősz..
A héten még nem mehetünk közösségbe, ezért Asztalos Mamáéknál vagyunk: reggel megyünk (Nagyapa jön értünk), délután jövünk (Anya hoz haza).

Marci jól elbújt...

2009. október 15.

By Bálint:
A héten kaptunk egy kis „ízelítőt” a közelgő télből. Nem a hóra gondolok, hanem a viharos szélre, ami végigsöpört itt a hét elején. Hát mondhatom, elég izgi volt eljuttatni Marcit a bölcsibe. Azt már írtuk, hogy egy erdőn kell keresztülautózni ahhoz, hogy odajussunk, ráadásul elég kicsi arra a forgalom, ezért télen nem is igazán takarítják. (Nem mintha a nagyobb forgalmú utak annyira tiszták lennének. Az első hó minden évben nagy meglepetést okoz a közútkezelőknek- vagy minek hívják őket. „A télre felkészültünk, csak a hidegre, a hóra és a jégre nem számítottunk!”- szokták mondani. Na mindegy!) Szóval kedd reggelre olyan szél kerekedett, hogy ihaj! Ezért aztán korábban is indultunk el itthonról, nehogy meglepetés érjen bennünket. A bölcsibe vezető út viszonylag tűrhető volt: leszámítva azt a néhány kisebb fát, amit a vihar az útra döntött és azt a zöldes- sárgás- barnás színű levélszőnyeget tele akáctüskékkel és gallyakkal, ami az utat takarta, elég jól lehetett haladni. A visszafelé vezető út már nem volt ilyen zökkenőmentes. Azalatt a néhány perc alatt, amíg „Marci-csomagot” leadtuk, és visszaértünk az erdő „közepébe”, a szél egy nagy fát döntött az útra úgy, hogy teljesen eltorlaszolta azt. Még az volt a szerencse, hogy egy kisteherautó ment előttünk, amiből kiszálltak a bácsik és elvonszolták az útból a fát, így hamar szabad lett a pálya.
Van azért jó oldala is a reggeli erdei utazásnak: ma például két őzikét láttunk az út szélén, de találkoztunk már rókával, nyuszival, fácánnal is…

Fáradtan:


2009. október 11., vasárnap

Megvagyunk!

By Marci:
Mint ahogy azt Anya az előzőekben már beharangozta, szeptember óta bizony bölcsibe járok. Egész könnyen megszoktam, bár reggelente azért megy a műsor, de Anyát ez láthatóan nem nagyon zavarja. Hogy lehet egy Anya ilyen kőszívű??? Pedig én minden erőmet beleadom a reggeli sírásba: amikor a gondozó néni közeledik felém, én rázom a fejemet és mondom, hogy: „Nem-Nem!”, de ez senkit nem hat meg!!! Amint bezárják az ajtót, abbahagyom a sírást, mert be kell látnom, hogy nem sok értelme van. A bölcsiben egész jól elvagyok: játszok, szépen eszek, alszom is 1-2 órát, néha terrorizálom a többieket… Amikor még nem szoktam be teljesen, előfordult, hogy délelőtt elaludtam az udvaron a gondozó néni ölében, ezért Anyának be kellett hoznia egy babakocsit, hogy abban tudjanak altatni. Na azt a babakocsit úgy védem a többi gyerektől, mintha az életem múlna rajta: aki hozzá mer csak egy ujjal is érni, azt elkergetem a kocsi mellől… Hát na! Magántulajdon is van a világon!!!
Egyébként egész jól elvagyok. Délutánra már annyira megszokom, hogy haza sem akarok jönni. Illetve a fene se tudja, hogy mi üt olyankor belém, de amint meglátom Anyát, hogy megjött értem, rögtön levágom magam a földre: először leülök, aztán lehasalok, majd sírok- toporzékolok… hogy miért, azt senki nem tudja. De tőlem nem is fogja megtudni! Csak találgassanak hogy mi bajom van! Anyának két tippje van: szerinte vagy azért csinálom, mert nem akarok hazamenni, vagy azért mert így büntetem, amiért reggel otthagyott; vagy van még egy harmadik verzió, ami szerint én azt akarom „beadni” Anyának, hogy reggel óta így sírok, mert nagyon rossz ott, és hátha megsajnál… Azt hiszem, ez már örök titok marad, mert belőlem aztán nem húznak ki egy szót sem! Szokta is Anya mondogatni, hogy olyan rossz, hogy én még nem tudom elmondani, hogy mi minden volt a bölcsiben, így aztán arra a néhány mondatra kell hagyatkoznia, amit a gondozó nénik elmondanak Neki „átadás-átvételkor”. Ez pedig rendszerint arról szól, hogy jól éreztem magam, szépen ettem-ittam, aludtam, játszottam, nem volt velem semmi baj. Az elején még azt is mondták, hogy egy kicsit erőszakos vagyok, amit akarok azt elérem, de mostanára vagy megszokták, vagy én változtam meg… Ez is titok!
Na, dióhéjban ennyit, majd a többit később! Átadom a szót Bálintnak!

De előtte egy videó, amin látható, továbbfejlesztettem csúszdázási tudományomat. Anya szerint ez még hajmeresztőbb, mint az előző (még hallani is lehet a cincogását a háttérben).




video


By Bálint!
Na végre, én is kiönthetem a szívemet!
Bizony-bizony Anya elkezdett dolgozni, és nincs mese, nekem oviban a helyem! Reggel először mindig elvisszük Marcit a bölcsibe, és csak azután jövünk vissza az oviba. Ehhez ragaszkodom- ennyivel is kevesebbet kell ott lennem. Meg aztán Anyának mindegy, mert úgyis ide kell visszajönnie, hiszen olyan közel van a munkahelye, hogy szinte át is tudnánk egymásnak kiabálni…
Az oviban egész jó, csak az a délutáni alvás ne lenne! Hát az kész nyűglődés nekem. Annyira elszoktam tőle, hogy az őrület! Így hát ebéd után alvás helyett csak fekszem, de az olyan unalmas….
Vannak barátaim, akikkel szívesen játszom, de a legjobb barátom Emma. Hát Vele nagyon szeretek lenni. Otthon is állandóan Ő a téma, már Marci is hamarabb kimondta, hogy EMMA, mint azt, hogy ANYA. Mit tegyek, ha állandóan Ő jár a fejemben??? Még az a jó, hogy egy utcában lakunk, így nemcsak az oviban tudunk találkozni, hanem vagy náluk, vagy nálunk is.
A múlt vasárnap is eljöttek hozzánk, és Emma még maradhatott egy kicsit. Nagyon jól eljátszottunk: vonatoztunk, rajzoltunk, fogócskáztunk, bújócskáztunk.
És még egy nagyon jó dolog történt: Emma megölelt engem. Igaz, hogy én provokáltam ki, mert a játék hevében mondtam Neki, hogy : „Emma! Én úgy imádlak Téged! Ha akarsz, megölelhetsz!” És megölelt!!!! Szaladtam is Anyához, elújságolni a nagy hírt. Ezután Emma is kiszaladt Anyához a konyhába, és mondta, hogy szeret itt lenni. Én pedig mondtam Neki, hogy: „Én is szeretem, amikor itt vagy!”
Csak olyan rövid volt az az idő. Mondtam is Anyának, hogy olyan jó lenne, ha Emmáék ideköltöznének. Anya persze rögtön lehűtött, hogy nem férnénk el annyian, de én mondtam, hogy hozzák magukkal az ágyukat is, meg a ruhájukat, meg mindent. Erre Anya megpróbált felvilágosítani, hogy az ágyukat sem tudnánk hová tenni, meg a ruháikat sem, és hogy Nekik nagyon jó otthon a szép házukban, úgyhogy nem is jönnének ide stb, stb… Én meg felkaptam a vizet, és nyafizva eloldalogtam, hogy: „Jaaaaajjjjj, Anyaaaa! Hát nem érteeeed????” (Ajjaj, azt hiszem, hogy nagyon is értem!!! Anya megj. )
Természetesen még este a fürdőkádban is Emma volt a téma. Mondtam Anyának, hogy már az óvodában is megkérdezte tőlem egy kislány, hogy mi Emmával szerelmesek vagyunk-e, és én azt mondtam, hogy Nem. Erre Anya rákérdezett, hogy tudom-e egyáltalán, hogy kik a szerelmesek. Én pedig felvilágosítottam, hogy azok, akik szeretik egymást, és puszilkóznak. Anya megkérdezte, hogy mi Emmával adtunk-e már egymásnak puszit. Mondtam, hogy nem, de én szeretném, ha Emma megpuszilna. Itt aztán gyorsan rövidre is zártam a beszélgetést.
(Zárójelben megjegyzem, hogy azóta már volt puszi is, amikor Emma beütötte egy szekrényajtóba az arcát, adtam Neki rá egy gyógypuszit, hogy ne fájjon.)

Életjel

By Anya:
Nagyon-nagyon régen jelentkeztünk, pedig igencsak felpörögtek körülöttünk az események.
Szeptembertől Bálintka oviba jár, Marci bölcsibe, én pedig októbertől dolgozom. Nagyon hirtelen jött a lehetőség és gyorsan kellett döntenem, de nem haboztam, mert úgy voltam vele, hogy a mostani gazdasági körülmények között, (és talán jobb helyzetben sem) még egy ilyen lehetőségem nem lesz. A településünkön működő Gyermekjóléti Szolgálat családgondozója helyére kerestek valakit. Nekem pedig a végzettségem is megvan ehhez a munkához, így hát gyorsan akcióba lendültem: pályáztam az állásra, közben felkutattam Marcinak egy bölcsit a szomszéd településen; elkezdtük beszoktatni. Az állás az enyém lett, aminek nagyon örülök, már csak azért is, mert pont egy ilyen 8-16-ig munkahelyről álmodtam, körülbelül 200 m-re a házunktól, a gyerkőcök közelében. Igaz, még csak Bálintka van „kőhajításnyi” távolságra tőlem, mert Marcit máshová kell áthordanom bölcsibe, ugyanis itt az nincs; az óvodai mini-csoportba pedig csak 2 éves kortól veszik fel. Jövő szeptembertől már ő is járhat ide, addig viszont marad az ingázás. Szerencsére nem kell sokat autózni, mindössze 6 km, így aztán néhány perc alatt áttépünk az erdőn. Télen már izgalmasabb lesz a dolog, mert azt az utat egyáltalán nem takarítják. Úgyhogy most reménykedem egy nem nagyon havas-jeges télben, és bízom a hólapát erejében, ami a csomagtartóban fog lapulni.…

Ezen az "alagúton" szoktunk minden nap átmenni:








2009. augusztus 3., hétfő

Nyaralás

Július közepén egy hosszú hétvégét töltöttünk Hévízen barátainkkal, akik egyben Bálintka keresztszülei is.
A három nap alatt annyi helyen jártunk, amit egy hét alatt illett volna megnézni, de semmit nem szerettünk volna kihagyni: sétahajóztunk Keszthelyen, megnéztük a kastélyt, voltunk a Vadászati múzeumban és a Modell-vasút kiállításon, Tapolcán a Tavas barlangban, és a Malom tónál, a Sümegi vár alatt egy középkori lovagi tornát láthattunk, sokat sétáltunk és egy-két játszóteret is kipróbáltunk, és természetesen strandon is voltunk.
Nagyon jól éreztük magunkat, és szerencsére a gyerkőcökkel sem volt semmi gond: a 450 km-es utat is egész jól viselték...
Íme egy fotóalbum a nyaralásról: ( katt a PLAYre)







Click to play this Smilebox scrapbook: Nyaralás
Create your own scrapbook - Powered by Smilebox
Make a Smilebox scrapbook

2009. július 2., csütörtök

Pókember

Íme Asztalos Égedelem legújabb hajmeresztő mutatványa:

video

(Sajnos a végén nem tökéletes a felvétel, mert egyik kezemmel a kamerát fogtam, a másik kezemet pedig Marci alatt próbáltam tartani, hogy ha esetleg megcsúszik, akkor el tudjam kapni. Remélem, azért a lényeg látható.)

Na, ezért nem lehet egy pillanatra sem szem elől téveszteni!

Előszeretettel mászik fel mindenhová: az udvaron a csúszdára, a szobában az asztalra, (és onnan kapcsolgatja a tévét, mivel rájött, hogy a távirányítót le tudjuk kódolni előle), kint bebújik az autó alá, a számítógépet szintén szereti buherálni stb... Ha pedig rászólunk és megfenyegetjük az ujjunkkal, akkor vigyorogva visszafenyeget és folytatja a mókát...

2009. június 17., szerda

Jégverés Nyírturán

Click to play this Smilebox photobook:
Create your own photobook - Powered by Smilebox
Make a Smilebox photobook
Rég jelentkeztünk, pedig igazán nem mondhatjuk, hogy nem történt semmi említésre méltó. Volt itt minden az elmúlt hónapokban: szülinap, fogzás, ovi, betegség(ek), megint ovi, bárányhimlő, és a legújabb: jégverés...
Mivel nagyon hosszú lenne mindezt szavakkal elmesélni, beszéljenek inkább az alábbi képek:


Click to play this Smilebox slideshow:
Create your own slideshow - Powered by Smilebox
Make a Smilebox slideshow

2009. február 27., péntek

2009.február 26. Marci 8 hónapos

Marci írja:
Hát ez is eljött: öregszem. Immár nyolc hónapos vagyok. Ennek apropóján írok egy pár sort magamról, hogy:
- mi mindent szeretek,
- mi az, amit nem,
- mit tudok,
- és Anyáék szerint mit kellene tudnom, amit „Bezzeg Bálintka ennyi idősen már tudott”.

Kezdem azzal, hogy mit szeretek.
- Nagyon szeretek nyávogni, és ebben igen profi vagyok..
- Nagyon szeretek ölben lenni. Mindegy, hogy kinek az ölében. Ha nem lehetek ölben, akkor nyávogok...
- Nagyon szeretek motorozni. Igen, jól írtam: motorozni. Ezt úgy szoktuk, hogy Anya ráültet a Bálintka motorjára (ami nemsokára úgyis az enyém lesz), én megfogom a kormányt, Anya pedig tologat, amíg az ülőgumói és a lábai bírják azt a lehetetlen testtartást, ami ezzel a sporttal jár...
- Szeretek másokat megharapni azzal a négy kis hegyes fogammal, ami már kinőtt. Előfordul, hogy kúszáskor is használom ezeket a kiváló „rágóeszközöket”, mégpedig úgy, hogy ha közelebb akarok valakihez kerülni, akkor egyszerűen beleharapok a kezébe, vagy a lábába, vagy amit elérek, és egyszerűen odahúzom magam hozzá a fogaimmal…
- Szeretek enni - papírt. Más, nekem való ételt nem nagyon, viszont a legvastagabb kartont is pillanatok alatt szétáztatom, és mire észbe kapnak a körülöttem lévők, már le is nyelem…
- Szeretek sétálni, ami Anyáék szerint inkább break-eléshez hasonlít egy idő után…

Nem szeretek:
- öltözködni,
- aludni,
- szépen, egyedül játszani,

Elvileg mindent tudok, amit egy nyolchónapos babának tudnia kell, csak nagyon lusta vagyok:
- biztosan ülök, még akkor sem dőlök el, ha nyúlok valamilyen tárgyért, vagy fordulok (csak akkor, ha Bálintka odajön hozzám, és lebirkóz engem)…
- oda-vissza gurulok, kúszok, négykézláb állva előre-hátra hintázok…
- az apróbb tárgyakat is megfognám, ha engednék, de nem engedik, mert megeszem…
- ha akarom, akkor felhúzom magam állásba, de nem akarom…

És itt jönne az, hogy „bezzeg Bálintka ennyi idősen”:
- már egyedül megállt a lábán, sőt
- bútor, vagy ágy mellett kapaszkodva sétált,
- ha megkérdezték, hogy hol van a lámpa, a madár, a virág, stb. akkor a szemével megmutatta,
- öltözködésnél együttműködött,
- tudott tapsolni,
és sorolhatnám, de csakazértsem…

Én ilyen vagyok és kész. Tudom: lusta dög, de azt is tudom, hogy gályázhatok még eleget az életben! Minek azt elsietni?



Hétfőn ovi???

Bálint írja:

Az óvodába járásnak csak az a „DEMO-verziója” van meg, amit a hónap elején „lejátszottunk”, ugyanis még mindig nem gyógyultunk meg 100%-osan. Marci és én ping-pongozunk itt a bacikkal: így hol Ő, hol én vagyok jobban vagy rosszabbul. (Időnként Apa is beszáll a buliba a bacijaival- úgyhogy egyenlőre Anya tartja magát.) A múlt héten hétfőn Anya elvitt a dokinénihez, hogy megvizsgáljon bennünket, mert már eléggé elhúzódott ez a megfázás, és Anya attól félt, hogy esetleg kialakul valamilyen szövődmény (tüdőgyulladás, tüszős mandulagyuszi, vagy egyéb nyalánkság).
Szerencsére semmi komoly, így megnyugodott- egészen szerdáig. Szerda reggelre ugyanis Marci belázasodott: 39,6 volt a láza, legalábbis eddig mérte Anya, mert kb. fél perc múlva gyorsan kihúzta Marciból a lázmérőt, és inkább elkezdte csillapítani a lázát. Ki tudja, meddig ment volna még a hőmérő higanyszála, ha tovább bent hagyja… Sajnos szegény a hűtőfürdőt sem úszta meg, de az legalább hatásos volt. Másnapra teljesen rendbejött, és szerencsére azóta is jól van.
Ha minden jól megy, hétfőtől újra ovi. Reméljük, tovább bírjuk, mint 3 nap…



Függőség-játék

Játékra invitált Mia és Maja -Anyu, Nóri
(Lassan száz éve, de csak most jutottam el odáig, hogy a felkérésnek eleget is tudjak tenni. Ezer bocs, de ami késik, nem múlik. És köszönöm, hogy gondoltál rám.)

A játék lényege, hogy le kell írnom azt az 5 dolgot, ami nélkül nem tudnék élni.

„Szabadság az, ha megválaszthatom, hogy kitől és mitől függjek”

Nálam ezek a következők:


Család

Azt hiszem, ezt nem kell részleteznem. A világon a legfontosabbak számomra a gyermekeim, de nehezen tudnám elképzelni az életemet az Édesanyám, a Testvérem, és a Nagynénim nélkül, és nagyon fontosak a párom szülei is.



Napfény

Ha néhány napig nem süt ki a nap, akkor nagyon depi tudok lenni.


Reggeli kávé

Ezt más inkább „lötty”-nek nevezné, mert nem a hagyományos kávéról van szó, hanem 3in1 sok-sok tejjel. Koffeintartalma nemigen van, inkább csak a feeling kedvéért iszom. Arra jó, hogy amíg kortyolgatom, átgondolom a napomat, hogy mit kell tennem.





Gyöngyök
Aki ismer, az tudja, hogy mindig is szerettem „barkácsolni” valamit. Olyan vagyok, mint a szarka: szeretem a csilli-villi dolgokat, így a legújabb „dilim” a gyöngyékszer-készítés. (Mióta megszületett Marci, elég gyakran szenvedek álmatlanságban, ezért az éjszaka közepén kiülök az étkezőbe, és „gyöngyözök”.)




Chilli paprika

Nagyon szeretem a fűszeres, csípős ételeket. Még egy sima májkrémes kenyeret is jó vastagon beszórok chillivel, hogy kétszer csípjen…

Én pedig továbbítom azoknak, akik szeretnének a játékban részt venni.





2009. február 9., hétfő

Már megint a „takonykór”!

Bálint:
Nos jelentem: múlt hét szerdáig bírta az immunrendszerem az óvodát, mert csütörtök reggelre teljesen hatalmába kerített az a nyavalyás takonykór. Már szerda délután is fájdogált a torkom, hiába kezdtük el szedni a Homeovox-ot és az Oscillococcinum-ot, estére már az orrom is eldugult. (Először mindig homeobogyókkal próbálkozunk, de most nem vált be, bár reméljük, hogy legalább lerövidíti a betegség lefolyását.)
Reménykedtünk, hogy a hétvégén rendbe jövök, és a héten már mehetek oviba, de ez nem jött össze…
Talán a hét második felében…


Marci:
Mint eddig mindig- most is sikerült Bálinttól elkapnom a náthát, de én sokkal jobban viselem, mint Ő. Csak az a fránya orrszívás ne lenne! Hát azt valahogy nagyon nem bírom: ordítok, mint a fába szorult féreg, rúgok, vágok, kapálózok, kiverem Anya kezéből az orrszívót, vagyis küzdök rendesen…. Néha Bálintka szokott segíteni Anyának lefogni engem, mert Anya egyedül nem bír velem, olyan jó erőben vagyok.
A betegséget leszámítva elég jól telt a hétvége: szombaton ibrányi Mama vigyázott ránk, amíg Anya bevásárolt, vasárnap délután pedig Asztalos Mamáékat látogattuk meg.



2009. február 4., szerda

2009.február 03.

Bálint:

Ma reggel sem bírtam magamtól felébredni: Anyának kellett ébresztenie. Nem is nagyon volt kedvem menni az oviba, de aztán Anya csak meggyőzött, mert tegnap ott felejtettem a kisautómat, amit elvittem magammal. Így aztán muszáj volt mennem, amikor Anya eszembe juttatta a kis Audimat.
Amikor odaértünk, nagy zsivaj fogadott bennünket: a tornateremben ugyanis egy hatalmas ugrálóvár volt felállítva, és rengett az egész épület a csoporttársaim ugrálásától. Miután átöltöztem, nem is búcsúzkodtam nagyon Anyától, csak adtam Neki két puszit és már mentem is befele…
Nagyon jó napom volt, bár egy kicsit szomorkodtam, amikor eszembe jutottak az otthoniak, de az Óvónéni hamar megvigasztalt. Ebéd előtt jött is értem Anya. Holnap pedig már ott is fogok ebédelni.








"Dúl a szerelem"




Marci:
Reggel, miután „leadtuk” Bálintot az oviban, nem hazafelé indultunk el, hanem a Védőnénihez mentünk tanácsadásra. Szerencsére csak egy kismama volt előttünk, így nem kellett sokat várnunk. Amikor meglátott a Védőnéni, nagyon elcsodálkozott, hogy milyen nagyot nőttem, és megdícsért, hogy milyen ügyesen ülök már önállóan. Anya persze rögtön elkezdett árulkodni, hogy elég baj az neki, hogy már ülök, mert azóta lehetetlen engem normálisan öltöztetni, ugyanis nem vagyok hajlandó hanyatt feküdni, állandóan ülnék föl, sőt már azzal sem elégszem meg- én állni akarok. Egyébként, ha van miben megkapaszkodni, akkor fel is tudom húzni magam állásba…
Megmértek, és nagyon el vagyok keseredve, mert csak 7200 gramm vagyok, és 69 cm. Ez azt jelenti, hogy 6 hét alatt „kemény” 20 dkg-t híztam. És itt jön, hogy „Bezzeg Bálintka ennyi idősen több mint egy kilóval több volt…” Persze a Védőnéni sem volt egyáltalán megelégedve. Érdekes, mérés előtt még tetszettem Neki… Utálom a statisztikát és a számokat!!!! Úgyhogy jól el lett rontva a napom. Ráadásul Anya azt a tanácsot kapta, hogy éheztessen egy kicsit, mert az a baj, hogy nem tudom, mi az az éhség, és ezért nem értékelem az ételt. Még ilyet!? Nahát, adok én Nektek éheztetést!
A lényeg, hogy két hét múlva újra „mázsálás” , és meglátjuk, hogy milyen eredménnyel jár a ritkább evés. (Megsúgom előre, hogy nem lesz sok értelme, mert úgyis ledolgozom a kaját a sok mozgással.)

2009. február 3., kedd

Első nap az óvodában


Marci-etetés (ezelőtt néhány héttel)


Bálint:
Hétfőn „ráléptem” szocializálódási folyamatom következő lépcsőfokára- elkezdtem oviba járni. (Épp az influenza és a bárányhimlő járvány kellős közepén! Nem bízunk semmit a véletlenre.)
Reggel „hajnali” negyed nyolckor ébresztett Anya és Marci, mert attól féltek, hogy nem fogok időben elkészülni, és elkések az oviból.
Miután felébredtem, lelkesen készülődtem a nagy eseményre. Ez a lelkesedés meg is maradt mindaddig, amíg beérve az oviba meg nem hallottam egy kislány üvöltözését, hogy: „Nem akajok
bemenni!” Kicsit megszeppentem, de azért tartottam magam egészen addig, amíg egy másik üvöltő kislány meg nem érkezett. (Ezek a lyányok!!!) Ekkor már nálam is eltörött a mécses. Igaz, én csak csendesen pityeregtem, és szerencsére Anyának sikerült elterelnie a figyelmemet azzal, hogy megnéztük a faliújságon a Heti tervet, vagyis, hogy mi mindent fogunk csinálni a héten. Amikor végre összeszedtem magam, elbúcsúztam Anyától és Marcitól, majd bementem a többiekhez játszani.
Nagyon jól éreztem magam, és gyorsan eltelt az a két óra, amit ott töltöttem, ugyanis 11-re jöttek is értem Marciék. (Az óvónénik tanácsára hétfőn még csak két órát maradtam, holnap hármat, aztán ebédelek is, majd aludni is ott fogok délután.)
Volt környezetismeret „óránk”, ahol a télről beszélgettünk, téllel kapcsolatos dalokat énekeltünk, verseltünk, stb.
Kedden pedig vinnünk kell madáreleséget a cinegéknek.

Marci:
Na végre, én is szóhoz jutok!
Hát nem is tudom, hogy mi lesz velem Bálint nélkül itthon. Miután elvittük reggel az oviba, nem találtam a helyem. Ha megláttam a Bálintka motorját, vagy a Noddy-ját, rögtön mondogattam, hogy „Bá! Bá!” Anya pedig nem győzte magyarázni, hogy „Bálint az oviban van. Majd nemsokára megyünk érte.”
Aludtam vagy húsz percet, ettem, majd készülődtünk Bálintért.
Nagyon megörültem Neki, amikor végre megláttam. Azt hiszem, hiányozni fog, és szerintem nemcsak nekem, hanem Anyának is…
Délután bepótoltuk a lemaradást: játszottunk, birkoztunk, és természetesen bosszantottuk egymást.
Aludni sajnos nem sokat szoktam, pontosabban semmennyit. Az az igazság, hogy nem szeretnék semmi fontosról lemaradni. Persze ez nem jelenti azt, hogy az éjszakát végigalszom: van úgy, hogy akár másfél óránként is felébredek- főleg fogzás , és telihold idején…
Mindezt leszámítva elégedett lehet velem Anya, hiszen nagyon jó gyerek vagyok, csak állandóan a nyomomban kell lenni, mert képes vagyok mindent a számba venni: a papírt például kifejezetten imádom. (Anyáék szerint előző életemben biztosan könyvmoly voltam) Azért a lego-t sem vetem meg, ezért aztán a pelenkám valójában egy Kinder tojáshoz hasonlít, hiszen mindig rejt valamilyen meglepit. Legutóbb például egy újság vonalkódja volt benne…

2009. február 2., hétfő

Új fejezet az életünkben - új napló




Bálint:
Hát, újra belevágunk a naplózásba, aztán majd meglátjuk, hogy milyen rendszerességgel, mert a Babaszobás naplót az utóbbi időben inkább „negyedéves beszámolózásnak” lehetett nevezni… Ennek persze nyomós oka van, amit gondolom, nem kell részletezni a kétgyermekes Anyukáknak…
A korábbi naplónkban tett utolsó bejegyzés óta olyan sok minden nem történt: túl vagyunk néhány védőoltáson és megfázáson. Hiába nem jártam oviba, mégis háromhetente menetrendszerűen betegek voltunk, így aztán úgy döntöttünk, hogy újra elkezdjük az ovit. Az az igazság, hogy kezdtem már itthon unatkozni, ezért egy szép januári napon megkérdeztem Anyától, hogy „Miért nem viszel engem óvodába?” Anya enyhén szólva meglepődött a kérdésen, és kérdéssel felelt: „Miért? Szeretnél járni?” Erre én: „Igen!”
Másnap ellátogattunk az oviba, és megkérdeztük az óvónéniket, hogy mehetek-e. Természetesen megvolt még a helyem, úgyhogy februártól járunk.
Nos így kezdődött az új fejezet az életemben. És ha új fejezet, akkor új napló…

Amikor nem vagyunk betegek, akkor nagyon jól vagyunk. Marci is szépen fejlődik: sajnos a pontos súlyát nem tudom, mert egy hónappal ezelőtt volt mérve, akkor pont 7 kg volt és 69 cm. Ha minden igaz, holnap mennek tanácsadásra.
A lényeg, hogy eddig csendesen teltek hétköznapjaink: a Noddy-őrület még mindig tart, és még mindig megvan a képzeletbeli barátom, Rodika is. Róla még nem is írtunk, mert Anya azt gondolta, hogy hamar „kinövöm”, de már lassan egy éve tart (na jó, annyi nincs- kb. 8-10 hónapja). Szóval a lényeg, hogy van egy barátom, akit Rodikának hívok és az étkezőnkben „lakik”. Vele egyébként minden megtörténik, ami csak lehetséges. Ha a felnőttek beszélgetnek pl. arról, hogy valakinek az autója defektet kapott, akkor fél percen belül én is előadom a történetet némi változtatással, hogy ez megtörtént Rodikával is.
Dióhéjban ennyit az elmúlt hónapokról, a többit majd később…