By Marci:
Örömmel jelenthetem, hogy a húsvéti nyuszika meghozta a negatív székleteredményeket, aminek következtében újra megkezdhettük a bölcsibe járást.
Múlt héten szerdán még gyanútlanul mentem, szinte el is felejtettem, hogy egyáltalán jártam oda valaha. Négy hónap kihagyás sok volt, ezért újra meg kell szoknom az egészet. Pár napig ebéd után jött értem Anya, de mától már ott is alszom.
Csütörtökön egyáltalán nem volt kedvem menni, sírtam, szorítottam Anya nyakát, alig tudtak levakarni róla. Pénteken viszont mindenkit megleptem, mert egyáltalán nem tiltakoztam. Sírt helyettem Bálint, aki viszont oviba nem akart menni. Így osztottuk be egymás között: egyik nap én sírok, ő nem, másik nap ő sír, én nem… Nehogymá jól érezze magát Anyu…
Tegnap reggel tőrbe csaltuk az öreglányt: egyikőnk sem sírt… Pedig elég nehezen indult a nap: amikor öltözködés közben Anya a bölcsit emlegette, mondtam, hogy NEM, és nyafogva elbújtam a fotel mögé. Gondolta is Anya, hogy „Ajjaj, lesz megint sírás-rívás” De nem volt. És azt hiszi Anya, rájött, hogy miért nem sírtam. Ezelőtt midig az volt az „eljárásrend” reggelenként, hogy először engem visznek a bölcsibe, Bálintka is bekísér, segít elővenni a benti cipőmet, elteszi a ruháimat, puszi-puszi, aztán beadnak a gondozó nénihez. Hát ez nem működött, mert Anya szerint biztosan azt hiszem, hogy Bálint vele marad. Ezért aztán péntektől Bálint nem jön be velem a bölcsibe… eddig úgy tűnik, hogy ez működik. (Persze, miután ezt így szépen leírtam, holnaptól biztosan akkor is sírva fog elválni tőlem, ha Bálint nem lesz ott… Ez így szokott lenni. Ha valaki panaszkodik, hogy a gyereke éjszakánként többször felébred, és én azt mondom, hogy „Ó, Marcika csak egyszer szokott felébredni, akkor is iszik aztán visszaalszik…”, akkor a következő éjszaka tuti, hogy felébred vagy ötvenszer, és a világért sem alszik vissza néhány korty víz után…. Any megj.)
By Bálint:
Mint ahogyan azt Marci a fentiek alapján már beharangozta, sajnos vége a pocolásnak, elkezdtem én is oviba járni. Már kedden este elkezdtem a parázást, hogy én nem akarok oviba menni, de nem értem célt vele, sőt, még egy hegyi beszédet is végig kellett hallgatnom a gyermekek intézményes szocializálódásának fontosságáról. Bla-bla-bla…
Szerdán reggel még kisírtam magam a fürdőszobában, de az oviban nem tudtam egy könnycseppet sem elmorzsolni az arcomon. Csütörtökön már „ügyesebb” voltam, könnyeimet az oviba tartogattam. Pénteken azért nem sírtam, mert tudtam, hogy csak délig leszek, Anya ebéd után engem is hazahoz. Tegnap sem sírtam, és állítólag Marci sem! A kutyafáját! Elfelejtettük a hétvégén megbeszélni a SÍRÁS-BEOSZTÁS-t! Na, ami késik- nem múlik.
